Magyar Aikidó Szövetség
 
 

 Az alapító

O szenszej, Morihei Ujesiba

Ujesiba Morihei, az aikidó alapítója 1883. december 14-én született egy tehetősebb földműves családban, a mai Tanabe tartományban. A család öt gyermeke közül ő volt a negyedik, az egyetlen fiú. Szikár apjától, Jorokutól, a szamurájok határozottságát és a közügyek iránti érdeklődést, anyjától, Jukitól pedig a vallás, a költészet és a művészet iránti mély vonzódást örökölte.

Kisfiúként eleinte inkább gyenge és beteges volt, jobban szeretett olvasni, mint kint játszani. Nyolcéves korában egy singon pap irányításával kínai klasszikusokat kezdett tanulni, de jobban érdekelték a titokzatos buddhista szertartások, különösen a "homa" (tűzszolgálat). Szerette a csodatévő szentekről, Kobo Dajsi-ról és En No Gioja-ról szóló varázslatos legendákat, hiszen ők az otthonától nem messze lévő Kumano szent negyedben töltötték életük egy részét. Úgy gondolta, egy nap majd maga is szerzetes lesz. Fia álmodozásainak és túlérzékeny viselkedésének ellensúlyozására, Joroku dédapjának, Kicsiemonnak hőstetteiről mesélt (őt kora egyik legjobb szamurájának tartották), és szumózásra, úszásra ösztönözte a fiút.

Morihei fokozatosan erősödött, és miután apját egy éjjel egyik politikai riválisa által bérelt banditák összeverték, sós könnyeit keserűen nyelve ismerte fel a megfelelő erő birtoklásának szükségességét. A középiskolát már egy év után otthagyta. Untatták az órák, és nyughatatlan természete praktikusabb célt igényelt. Mivel számtanból mindig jeles volt, egy könyvelőiskolába iratkozott, és egy év múlva már könyvelősegédként dolgozott. Húszéves sem volt, amikor a helyi adóhivatal szakértője lett. Kiváló dolgozó volt, elismerték, de egy, a helyi halászok és parasztok ellen irányuló új adótörvény kapcsán fellázadt. Felmondott, és egy tiltakozó mozgalom vezetője lett, sok bosszúságot okozva ezzel a falu tanácsában tisztséget viselő apjának. Joroku egy jelentős pénzösszeget adott neki mondván: "Próbáld meg azt, amit igazán szeretnél!"

Azt remélve, hogy gazdag kereskedő lesz, Morihei 1901-ben Tokióba utazott. Sikerült neki egy nagyobb papírkereskedést nyitnia, de ez sem elégítette ki jobban, mint az adókönyvelés. Néhány hónapon belül becsukta a boltot. Rövid tokiói tartózkodása idején kezdett vonzódni a harcművészetekhez. Nagyszerűen érezte magát a Kito-rijú dozsó dzsudzsicu, és a Sinkadzs-rijú központ kardvívó óráin. Egy komoly betegség, a beri-beri kényszerítette haza. Röviddel ezután, 19 évesen összeházasodott Itogava Hacuval.

Morihei gyorsan visszanyerte egészségét, de nem tudta mihez kezdjen. Háborús viharfelhők tornyosultak Japán és Oroszország felett, és az indulatos fiatalember elhatározta, hogy belép a hadseregbe. Egy kis kalandot remélt. Balszerencséjére, éppen csak 150 cm magas volt, így nem érte el a sorozáshoz szükséges magasságot. Rettenetesen csalódva, a következő néhány hónapot a hegyekben töltötte. Egy fáról fejjel lefelé lógott, és más nyújtó gyakorlatokkal próbálta gerincét a hiányzó centivel megnyújtani. A következő kísérletre megfelelt a sorozáson, és 1903-ban belépett a gyalogsághoz.   A kemény gyakorlásokon tanúsított buzgalma, határtalan energiája felkeltették felettesei figyelmét, és gyorsan haladt előre. A bajonett harcban hírnevet szerzett különleges képességeivel. Kitüntetéssel szolgálta végig a mandzsúriai harcokat. Állítólag itt fejlődött ki benne a csodálatos képesség: előre megérezte a feléje irányuló támadó szándékot. Parancsnoka felvételre javasolta a Nemzeti Katonai Akadémiára. Különböző okok miatt Morihei visszalépett a hivatalos katonai szolgálattól. Négy évig tartó katonáskodásának köszönhette rendkívüli fizikai kondícióját: 154 cm-es magasságához kb. 80 kg testtömeg járult). Ekkor kapta első budo oktatói engedélyét is, a Jagijú iskolában Naka Maszakacu mestertől. (Ez egy dozsó Szakai-ban, Oszaka külvárosában, ahol Ujesiba hosszabb ideig állomásozott.).

Ezután hazatért, de nem tudott nyugton maradni. Heves vérmérsékletű volt, ingerlékeny, sokszor szenvedett mániákus depresszióban. Különösen viselkedett: órák hosszat imádkozott szobájába zárkózva; felugrott az éjszaka közepén és hideg vizet zúdított magára; vagy napokra eltűnt a hegyekben. Fia viselkedését látva, Joroku építtetett egy dozsót a birtokon, és meghívta oda tanítani Takaki Kiojicsit, a jól ismert dzsudzsicu mestert. Morihei belevetette magát a gyakorlásba, és viselkedése szemlátomást megváltozott. Ugyanezen idő alatt nagy hatást gyakoroltak rá Mainakata Kumaguszu tanai (ő egyébként több évig tanult az USA-ban és Angliában is). Kumaguszu erélyesen ellenezte a kormányzatnak azt a tervét, hogy a kisebb sinto templomokat a nagyok irányítása alá vonják, mivel érezte, hogy ezzel a helyi lakosság érzelmeit sértenék. Morihei támogatta Kumaguszut, tiltakozó leveleket, beadványokat írt a hatóságoknak és az újságoknak is, tüntetéseket szervezett, stb. Az ügyben történő részvétel növelte Morihei érdeklődését a belpolitika iránt. Ezért, amikor a kormány önkéntes jelentkezőket keresett, akik letelepednének a kevésbé fejlett Hokkaidón, Kumaguszu bátorította őt, éljen a lehetőséggel, különös tekintettel Japán jövőbeli növekvő élelmiszerigényére. A semmiből alkotni valamit úttörő szelleme magával ragadta Ujesibát, ráadásul falujában, ebben az időben sok munkanélküli földműves és halász élt. Tanácskoztak, és több mint 80 ember döntött úgy, hogy vándoroljanak el. 1912 tavaszán az akkor 29 éves Morihei feleségével, kétéves lányával elvezette a kis csoportot a vadregényes Hokkaidóra.

A sziget hűvös északkeleti részén telepedtek le, Sirataki falu mellett. A dolgok baljóslatúan indultak. Senki sem tudta, hogyan kell burgonyát termeszteni, és a korai fagyok, a hűvös nyarak és kemény telek három egymás utáni évben elsöpörték a termést. A vadonbeli zöldségeken és halon tengődő úttörők közül nem egy megbánta tettét, és nem is haboztak Morihei-t hibáztatni helyzetükért. Szerencsére a körülmények úgy alakultak, hogy hirtelen megnőtt a fakitermelés iránti igény, és a falu virágzásnak indult. Újabb komoly csapás volt ugyan a központot elpusztító tűz, de elsősorban Morihei erőfeszítéseinek köszönhetően egy éven belül mindent újjáépítettek. Ő lett a falutanács vezetője, és tiszteletből Sirataki királyának hívták.

Ujesiba karjainak roppant erejéről a nehéz sirataki évek is "tehettek". Nap mint nap 45-90 kg-os fatörzsekkel birkózott. Számos meseszerű történet maradt fenn róla ebből az időszakból: "egyszer egyedül rántott ki egy lovas kocsit a mély kátyúból, máskor három banditát fékezett meg, akik ki akarták rabolni; ...egy rabló, portyázó medvét megszelídített, és megosztotta vele ebédjét, stb.". A Hokkaidón eltöltött évek legemlékezetesebb eseménye számára azonban a Dajito rijú iskola aiki-dzsicu oktatójával, a nagy Takeda Szokakuval történt találkozása volt.

A hagyomány szerint a Dajito iskolát 1100-ban alapította Minamoto (ti. Gendzsi) Josimicu, Seiva császár hatodik leszármazottja. Josimicu fia, Josikijo Kogába (ma Jamanasi tartomány) költözött, és megalapította a Takeda klánt. A családban generációkon át titokban adták tovább a Dajito iskola művészetét. 1574-ben Takeda Kunicugu Aizuba (Fukurima tartomány) költözött, ahol speciális osiki-ucsi (belső használatra szánt), vagy o-dome (titkos) technikákat oktattak, kizárólag magas rangú Aizu-beli szamurájoknak, mintegy háromszáz éven át.

Valójában a Dajito iskola eredete kevésbé ősi, és sokkal prózaibb. Takeda Szoemon (1758-1853) tanított egy aiki-injo-ho-nak nevezett harcmodort (a jin-jang aiki rendszerét), amelyet Ő átadott Szaigo Tanomónak, az aizui uraság egyik fő hűbéresének. Szaigo a Miszogucsi iskola vívó, és a Kosu iskola katonai tudományát gyakorolta. Az aizui szamurájok rendíthetetlenül támogatták az ősi katonai rendszert, és vadul ellenálltak az új, Meidzsi császár vezette uralomnak, egészen az 1868-as végső kapitulációig. Bizonyos, hogy Tanomo elesett a császári erőkkel vívott utolsó harcban; és azért, hogy a Szaigo név becsülete megmaradjon, anyja, felesége, öt lánya és tizennégy további családtagja követett el szeppokut (rituális öngyilkosságot).

A tragédia ellenére Szaigo életműve fennmaradt. Még amikor sinto papként szolgált, örökbe fogadta Sida Sirót. Ô rendkívül tehetséges volt, mestere lett az osiki-ucsi technikáknak. Ezt igen hatásosan alkalmazta, már mint Kano Dzsigoro mester újonnan alapított dzsúdóegyetemének, a Kodokánnak egyik vezéregyénisége. 1889-ben Siro minden ellenfelét legyőzte "hegyi vihar"-szerű harcmodorával, így öregbítve maga és a Kodokán hírnevét. Később Nagaszakiba költözött, és utolsó éveit a klasszikus japán íjászatnak (kijudo) szentelte. Siro történetét számos regény és film is megörökítette.

Az aiki művészete Takeda Szokaku (1860-1943), Szoemon unokája révén öröklôdött tovább. Apja inkább a szumót kedvelte, ő viszont rendkívül sokoldalú volt. Oktatói engedélyt kapott az Ono-ha-Itto kardvívó iskolától, tanulmányozta a "vívószent", Szakakibara Kenkicsi iskoláját, és jártas volt a dárdával való harcban is. Az ördögien vívó Szokaku az ország minden dozsójában vihart kavart, sok ezer versenyen vett részt, és csaknem mindig nyert.

Ujesiba 1915 februárjában találkozott vele, amikor egy napon Engaruba utazott. A Kubota fogadóbeli találkozáskor Takeda így nyilatkozott róla:

"Reményt, és különleges képességeket vélek felismerni benned, ezért elhatároztam, hogy megismertetlek iskolám titkos technikáival."

Morihei egy hónaposra nyújtotta meg tartózkodását, hogy új mesterével gyakorolhasson. Siratakiba visszatérve dozsót nyitott, ahova meghívta Takeda mestert. Házat épített neki, és gondoskodott az ellátásáról. Összesen mintegy 100 teljes napnyit tanult Szokakunál, a fennmaradó időt magántanulmányokkal töltötte. 1918-ban a helyi választásokon Ujesibát ismét tanácstagnak választották. Az ő kezdeményezésére indult meg a vasútvonal kiépítése Hokkaidón. 1919 novemberében nagyon rossz híreket kapott apja állapotáról. Mélyen érintette a dolog, ezért elhatározta, hogy visszatér Tanabébe. Felszámolta minden vagyonát, és családjával hazaindult. Útközben hallotta a hírt, hogy Ajabében egy ritka szellemi képességekkel bíró, igazi egyéniség él: Oniszaburo Degucsi.

Morihei mindenképpen találkozni akart vele. Imát szeretett volna kérni apja felgyógyulásáért, ugyanakkor ismét eluralkodott rajta a "szellemi táplálék" iránti igény. Hiába volt fizikailag rendkívül erős, és számos technika mestere, saját szellemi lényege ingatag és ismeretlen volt önmaga számára, így a találkozás Degucsival sajátos pszichológiai próbálkozást ígért. Nem is csalódott, és bár az apja miatt kereste fel a tiszteletest, annak szavai a szívéig hatoltak.

Morihei apja 1920. január 2-án elhunyt, sajnálatos módon 2 nappal azelőtt, mint hogy ő Tanabébe ért volna. Tragikus fájdalmában több hónapot töltött meditációval, néha jámbor eszelősséggel imádkozott a hegyekben. Végül elhatározta, Ajabébe utazik, hogy Oniszaburo Degucsi irányítása alatt tanulmányozza az Omoto Kiót.

Az Omoto Kió, avagy a "Nagy Eredet Tana" egy sinto vallási szekta, amelyet - miután számos "isteni kinyilatkoztatást" kapott - egy Nao Degucsi nevű nő alapított. Tanait veje, Kitaszaburo Ueda terjesztette tovább. (Ő változtatta nevét késôbb Oniszaburo Degucsira.) Az Omoto Kió vallás három szabályt ad hívőinek, hogy közelebb kerüljenek Istenhez:

  1. Tanulmányozzátok a természet valódi teremtményeit (fajait), és megismeritek Isten testét!
  2. Vizsgáljátok meg a tökéletes világmindenség funkcióit, és megismeritek az isteni energia forrását!
  3. Figyeljétek meg az élőlények viselkedését, mentalitását, és megértitek Isten lelkét!

Jean Herbert így vélekedik erről: Az Omoto Kió-ban Isten az a lélek, aki áthatja az egész világmindenséget, és minden embert; az a lelkész, aki az eget és a földet irányítja. Amint az ember egyesülni tud Istennel, korlátlan hatalom tulajdonosává válik. Az ember Isten temploma és védőbástyája, kölcsönösen függenek egymástól.

A hatóságok nem nézték jó szemmel Degucsi tevékenységét. Felségsértésért, majd később a sajtótörvény megsértéséért is bebörtönözték. Ennek ellenére igen aktív maradt; sokszor felszólalt - írásban is - a szociális igazságtalanságok ellen, elsősorban az öregek, az árvák és a nyomorékok érdekében.

1924-ben, nagy titokban (mivel éppen ajabei száműzetésre ítélték a császár elleni tiszteletlensége miatt), néhány hívével, köztük Ujesibával elhagyta Japánt, hogy az akkor még Kínához tartozó Mongóliába utazzon. Miután megérkeztek Degucsi bejelentette, hogy Ő Maitreja Buddhának, mint dalai lámának az inkarnációja (megtestesülése). Ő az, akire mindenki már régóta várt. Paradox módon éppen ott, Mongóliában szerette volna felépíteni új vallására támaszkodva a "Béke Királyságát".

Működésük területén azonban abban az időben kínai és japán seregek néztek egymással farkasszemet, így nem csoda, hogy a kínai házigazdák nem voltak túl barátságosak, ezért a naiv hittérítőknek állandóan menekülniük kellett. Végül is elfogták, láncra verve bebörtönözték őket. Több hónapos fogság után éppen golyó általi kivégzésükhöz készültek, amikor az utolsó pillanatban, a japán konzul közbenjá-rására, megérkezett a kegyelem. A csaknem végzetes kimenetelű, ábrándozó expedí-ció tagjait ennek ellenére hazatérésükkor hősként üdvözölték Modzsi kikötőjében.

Degucsit 1935-ben feleségével és 50 közeli követőjével együtt letartóztatták, majd életfogytiglani börtönre ítélték. 1942-ben óvadék ellenében elengedték; életének hátra-lévő hat évét visszavonulva, versírással és fazekassággal töltötte. Vallása (miután templomait lerombolták) a II. világháború után éledt újra, de sohasem "gyógyult meg" igazán. Ma kb. 200 000 híve van.

Az Omoto-Kió tanok és Degucsival való szoros kapcsolata alaposan befolyásolták Ujesiba gondolkodását. Bár Morihei mindig elismerte, hogy a budó lényegét Takeda Szokaku mutatta meg neki, de állította, hogy megvilágosodása az Omoto-Kió lelki gyakorlatok során történt. Éppen Degucsi volt aki bátorította, hogy alakítsa ki saját stílusát, mert a Dajito iskola módszerei túlságosan harcorientáltak, és nem szolgálják azt a célt, hogy az ember "azonosuljon" Istennel, vagy hogy összhangban éljen mindenki mással. Tehát már rögtön az elején elvált a két módszer (a Dajito-rijú aiki-dzsicu és az aikidó), mind megközelítésben, mind pedig a végrehajtásban. Bár Takeda ezután is rendszeresen látogatta Ujesibát, és noha ő továbbra is nagy tisztelettel viselkedett iránta, a számláját mindig ő állta, rajongása megszünt.

Ajabébe visszatérve még intenzívebben folytatta a gyakorlást, mint eddig. Tanítványa-inak valódi kardokat adott, és megparancsolta nekik, hogy próbálják kettévágni. Nem adta fel aszkétikus voltát sem: mindennap 11 órakor a házi szentély felől jövő, szinte földöntúli hang rázta meg a környéket, este kilenckor pedig félelmetes "huss" hallat-szott, mintha valaki egy hatalmas tárgyat emelt volna fel.

1925 tavaszán egy kendo-instruktor jelentkezett az ajabei dozsóba, hogy kipróbálja Morihei képességeit. A kendomester több órán át szakadatlan hévvel támadott. Ujesiba a hosszú gyakorlás alatt kifejlesztett "hatodik érzékével" (saját elmondása szerint, mintha egy fényvillanás jelezte volna előre a támadások irányát) könnyedén elkerülte a támadó fakardjának vágásait, csapásait. Miután a kendomester elment, Morihei visszavonult kertjébe pihenni. Mint később beszámolt róla:

"...hirtelen mennyei fény árasztott el. Úgy éreztem, mintha a remegő földből előgomolygó aranyfelhők szertefoszlatták volna az anyagi és szellemi világot, mintha eggyé vált volna a világmindenséggel..". Ekkor jött rá, hogy az igazi Budo célja a minden élőlény áhította szeretet. Negyvenkét éves volt ekkor.

Az Ujesiba szentély Ajabében eredetileg az Omoto Kió híveknek épült, de ahogy Morihei híre egyre jobban terjedt, sok nem hívő - elsősorban katona - járult elé belépési engedélyért. Jellemző Tomiki Kendzsi esete, aki dzsúdómester volt, majd később kialakította saját aikidó rendszerét. Amikor barátai - valamennyien Ujesiba-tanítványok - nógatták, hogy ismerkedjen meg mesterükkel, Tomiki kötekedve ezt mondta: "Hallottam Ujesibáról, és hamis (cseles) bemutatóiról. Ha elfogadom egy negyvenéves hegyen túli kihívását az összes kollégám ki fog nevetni." Társai megígérték, hogy titokban tartják a találkozót, így Kendzsi beadta a derekát. A bemutatkozás után Tomiki határozottan megindult Morihei felé, de azonnal a padlón találta magát. Újabb lehetőséget kért, megfogadva, hogy majd minden tudását beleadja, - ezúttal a dozsó másik sarkában landolt. Indulatosan felpattant és ismét támadott, de mivel egy másodpercen belül újra csak beverte a hátát, meghajolt és azt mondta:

"Remélem, hogy az Ön tanítványa lehetek!"

1925-1926-ban Ujesiba sokat volt Tokióban Takesita admirális és más, befolyásos emberek kívánságára. A szinte szakadatlan utazás, és a rengeteg edzés erősen kimerítette. Egy edzés után Morihei összeesett és elájult. Az orvos teljes pihenést írt elő számára. (Bár fizikailag éppen beteg volt, mégis képes volt szabadon előadni aiki technikáit. Talán ez is bizonyítja, hogy az aiki egyfajta az anyagtól független, inkább szellemi dolog. A KI sosem tűnik el, független az egyén fizikai állapotától. Takeda Szokaku például élete végéig ragaszkodott ahhoz, hogy maga vezesse edzéseit, annak ellenére, hogy jobb oldala egy sérülés következtében csaknem teljesen lebénult. Emlékét őrzi Az utolsó szamuráj című nagy sikerű japán film. (nem azonos a Tom Cruise fémjelezte amerikai filmmel, ami szintén nem rossz.)

Hat hónapos ajabei tartózkodás után Ujesiba visszanyerte egészségét. Degucsi bátorította, hogy váljon külön az Omoto Kió szervezettől, költözzön a fővárosba és alakítsa ki a saját rendszerét. 1927-ben az Ujesiba család házat bérelt Tokió Siba Sirogane negyedében, és Morihei egy a Simazu herceg által átalakított biliárdteremben kezdett órákat adni. A következő években többször költöztek, majd az egyre több jelentkező miatt Usigoméban létesítettek dozsót és rezidenciát (jelenleg ez az aikidó vezetőinek dozsója).

Kano Dzsigoro, a dzsúdó "pápája" - miután saját szemével győződött meg Morihei aiki technikáiról - kijelentette: "Ez az én ideális budóm, az igazi dzsúdó!" Számos kiváló Kodokan-tanítványt küldött Ujesibához tanulni. Egyikük, Mocsizuki Minoru, később saját aikido stílust fejlesztett ki.

1931-ben kész lett a Kobukannnak nevezett dozsó, és egy évre rá megalapították a Budo Fejlesztő Társaságot, ahol Morihei volt a vezető instruktor. Sioda Gozo, a Josinkan Aikidó későbbi vezetője is ekkortájt kezdett el itt tanulni. Mindig szoros kapcsolat volt a Szokaku-féle kardvívás és Ujesiba aikidója között (ők ketten talán a kor legjobb vívói voltak), sőt egy ideig kendo szakosztály is működött a Kobukanon. Morihei, mivel úgy érezte, hogy fia, a könyvmoly Kissomaru (pedig ő maga is ilyen volt kiskorában) nem lesz képes folytatni életművét, örökbe fogadott egy Tanaka Kijosi nevű fiatal vívót, aki azonban néhány évvel később - ismeretlen okból - elhagyta a családot.

O szenszej 1939 körül

A II. világháború kitöréséig rendkívül szorgalmas oktatás folyt a Kobukanon. Morihei ezenkívül speciális órákat adott a katonai főiskolákon és rendőrakadémiákon, valamint oktatott színészeket, táncosokat és szumó birkózókat. Íme néhány történet azok közül, amelyek ebben a korban igencsak ismertek voltak:

...A híres Miura tábornok, a japán-orosz háború hőse, a Dajito iskola tanítványa volt, és Szokakutól halott Ujesibáról. Egy nap felfigyelt a dozsó cégtáblájára, és bement körülnézni. Először cinikus volt, de a látottak kezdték meggyőzni és elhatározta, ő is Ujesiba tanítvány lesz. Mindazonáltal - még mindig egy kicsit hitetlenkedve - egy edzést szervezett a Tojama Katonai Akadémián. Ennek bajonettharcos (jukendo) tanítványai vadságukról, méreteikről és erejükről voltak híresek. Biztatták Moriheit, használjon védőöltözetet, mert esetleg durvák lehetnek a dolgok. Ujesiba mosolyogva utasította vissza őket:

- Mivel fa bajonetteket használnak, semmi ok az aggódásra. Egyenként fognak támadni?

- Természetesen - hangzott a válasz.

- Én mindig, minden oldalról várom a támadást! Kérem jöjjenek csoportosan!

Hitetlenkedve csak egy hallgató indult előre. Amikor a többiek látták, hogy a hátsó felére pottyan, elvesztették a fejüket és egyszerre megindultak. Minden igyekezetük ellenére egyikük sem ért olyan közel, hogy megérinthette volna Moriheit.

...A katonai rendőrség akadémiáján a hallgatók különösen kegyetlen meglepetést eszeltek ki. Általában 20-30 résztvevője volt egy órának, de egy alkalommal mindössze egy tanítvány jelent meg. Ujesiba csak egy rövid foglalkozást tartott, majd kisétált a rövid udvarra, hogy hazatérjen. Ekkor hirtelen előrajzottak a "hiányzók", botokkal, fakardokkal és bajonettekkel felfegyverkezve, hogy "üdvözöljék" mesterü-ket. Morihei szokásos higgadt módján fürgén elkerülte a támadásokat, majd átment a kapun, mintha semmi sem történt volna.

...Oszaka központi rendőrfőnökségén Ujesiba megkérte az öt legerősebb tisztet, hogy szorítsák le őt a padlóra, egyikük tartsa fojtásfogással felülről, a többi négy pedig egy-egy végtagjánál rögzítse. Bár Morihei teste teljesen a rendőrök alatt volt, azok egy pillanat alatt lerepültek róla. A kívülállók alig láttak bármiféle mozdulatot, ezért megkérdezték a rendőröket. Azok így válaszoltak: "A teste eleinte szinte kellemet-lenül lágy volt, mint a selyem, azután ahogy a rövid kiai elhangzott, mintha egy darab vas lett volna, és elrepültünk." Aki a fojtásfogással tartotta, megjegyezte: úgy érezte, hogy a kezei lefejtődnek a mester nyakáról. Ujesiba nevetve pirongatta őket: "Tanuljatok hatékonyabb letartóztatási technikákat, hátha egyszer igazán veszélyes bűnözőkkel lesz dolgotok!"

...Morihei többször mondta tanítványainak, hogy ha csak egyszer is meg tudják lepni, hatalmas lakomát rendez nekik. A tanulók éjjel-nappal próbálkoztak a közelébe férkőzni, de hiába. Még amikor aludt is, ahogy a közelébe értek, Ujesiba összerezzent és felébredt. Azt gondolták, egyáltalán nem is alszik, vagy valamiféle idegrendszeri rendellenességben szenved, így az orvost hívták, hogy megvizsgálja. "Jól érzem magam, miért hívtatok orvost?" - kérdezte Ujesiba. Elmondták neki az éjszaka történteket. "Legyetek nyugodtan, aludtam. De tudnotok kell, bármikor közeledik valaki felém, amint kb. 5 méteren belül ér, a testemből és az ő testéből kilépő láthatatlan sugarak találkoznak, így azonnal megérzem a jelenlétét, még álmomban is."

Sirata Szenszej emlékezett vissza, hogy egyszer ő és egy másik fiatal ucsi-desi (a mesterével együtt élő, un. "belső" tanítvány) kilógtak élvezni az éjszakát. Habár Ujesiba szobája elég messze volt a dozsó kapujától, és a távozók minden óvintéz-kedést megtettek, hogy ne csapjanak zajt, mesterük másnap váratlanul rájuk kérdezett: "Hol jártatok a múlt éjjel?"

...Egyszer Ujesiba vonaton utazott a tanítványaival. Egy idő múlva a mellette ülő ember hirtelen megdermedt, és furcsa fintort vágott. A tanítványok azt hitték, Morihei nyilván ismeri, mert mosolygott rá. A következő állomáson azonban a mester így szólt az emberhez: "Tünj el!", mire az hanyatt-homlok lerohant a vonatról. "Ki volt ez?" - kérdezték a többiek. "Egy zsebtolvaj" - felelte a mester.

A vonatokról szólva, Ujesiba Japán egyik legigényesebb utasa volt. A vonat indulása előtt legalább egy órával kint akart lenni az állomáson, ugyanakkor gyakran és szeszélyesen váltogatta útiterveit. Túlérzékenysége miatt tanítványai sosem tudták, mit várjanak tőle egy utazás elôtt.

...Niki Kenzo, azaz "Dr.Barna Rizs", az egészséges táplálkozás támogatója, egyik legkorábbi tanítványa volt. Ujesiba nem tartotta oly fontosnak a barna (hántolatlan) rizst, de mivel mindig voltak emésztési problémái, a sima, egyszerű ételeket kedvelte: a zöldségeket és a halat. Titkos fegyvere volt a csirkehúsleves! Valahányszor nem érezte jól magát, egy jó nagy tállal evett belőle. Ugyanakkor - a legtöbb budokával ellentétben - szinte sohasem ivott szakét.

...Tanítványai egyszer megkérdezték Ujesibát, hogy a nindzsák különböző trükkjei valóban megtörténtek-e. "Túl sok filmet néztek!" - felelte. "Fogjátok a fegyvereiteket, majd én adok nektek egy valóságos nindzsucu bemutatót!" Körülbelül tízen vették körül a dozsó közepén. Ám ahogy rátámadtak, csak egy légáramlatot éreztek, és Morihei eltünt. "Erre, erre!" - hallották hívását 8 méterrel arrébb, a második szintre vezető lépcső közepén. Késôbb azonban határozottan mérges lett, amikor újabb trükköket kértek tőle. "Meg akartok ölni, csak a szórakozásotokért? Minden egyes alkalommal évekkel rövidíti meg az életét az, aki ilyen technikát hajt végre!" - mondta.

Felmerül a kérdés, hogy ha Ujesiba budója a szeretetért, és a békéért jött létre, vajon hogyan gondolkodott a II. világháború alatt? Oniszaburo Degucsival ellentétben, aki sohasem adta fel pacifista elveit és börtönbe is csukták emiatt, Morihei a császári uralom lelkes támogatójának tünt. Tanított a katonai főiskolán, számos tanítványa volt a háborút irányító tábornokok közül, elment Mandzsúriába az ottani bábkormány meghívására stb. Ugyanakkor fia írta róla, hogy a háború előtt és alatt is sokszor hallotta apját keserűen panaszkodni:

"A katonaságot az állam szörnyen vakmerő, meggondolatlan őrültjei irányítják, akik vallási elvek leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztítanak. Isten akarata ellen cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet. Az igazi budó az életet kell, hogy táplálja, erősítse a békét, a tiszteletet és a szeretetet, ne akarja fegyverekkel szétrombolni a világot."

Ujesiba utalt rá, hogy 1942-es Ivamába költözése többek között azért történt, mert sejtette, hogy a háború nem fog Japán számára jól végződni, és remélte, hogy az aikidó már egy új korszak hitvallása lesz.

Valóban, a háború kiürítette a Kobukan dozsót és Morihei az említett okok miatt, valamint a városi élettől és egy nagy központ adminisztrációjától fáradtan elhatározta, hogy visszatér vidékre, ahol gyakorolhatja az aikidót és a földművelést is. Gyakran mondogatta: "Számomra a budó és a földművelés egy és ugyanaz!" Fiára ruházta át a tokiói dozsót, lemondott hivatali pozícióiról és feleségével elhagyta Tokiót, hogy letelepedjenek a néhány évvel azelőtt vásárolt birtokukon, az Ibaragi tartománybeli Ivama nevű faluban. Itt élte át Ujesiba a háború hátralévő éveit, nyugalomban a földet művelve és gyakorolva, valamint felügyelve a Suren dozsó és az Aiki szentély építkezését. Tulajdonképpen Ivamát tekinthetjük az aikidó igazi szülőhelyének. Először aiki-dzsucunak, majd aiki-budónak nevezték a módszert, és inkább művészetnek tekintették. 1942-től (amikor az aikidó kifejezést először használták hivatalosan) 1952-ig Morihei folyamatosan tovább finomította a technikákat, és tökéletesítette az aikidó filozófiáját.

Japán 1945-ös kapitulációja után a tanítványok azt hitték, vége az aikidónak, de Ujesiba biztos volt az ellenkezőjében: az aikidó virágozni fog, és az egész világ megismeri valódi értékeit. Így is történet. 1948-ban létrejött a japán Aikikai (Aiki Szövetség), hogy támogassa az aikidó elterjedését bel- és külföldön. Ujesiba a szervezést fiára és tanítványaira hagyta, ő maga jobban kedvelte az ivamai edzéseket. Mindennap hajnali ötkor, ünnepnapokon háromkor kelt, imádkozott és meditált órákon át, majd az időjárástól függően tanult vagy a földjét művelte. Esténként pedig vezette az edzéseket. Szajito Morihiro, az ivamai dozsó későbbi vezetője így emlékezett: "Amikor meditált, a levegőt súlyos, szinte zord, ünnepélyes szellemiség járta át, de amint abbahagyta, éreztük meleg szeretetét és irántunk való jóságát! Az aikidó és a földművelés volt az élete, és az egész világmindenség volt a dozsója."

Az aikidó a II. világháború után gyorsan terjedt. Ebben nagy szerepe volt a központi vezetőség (Hombu dozsó, Tokió) áldozatos munkájának. Instruktorok indultak útnak szerte a világban, és ma már minden földrészen ismert harcművészet az aikidó. Ujesiba Morihei, az aikidó alapítója "O Szenszej"-ként vált világhírűvé, és számos kitüntetést kapott a japán kormánytól.

1969 tavaszán Morihei beteg lett. Kórházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van. (Mint már korábban említettük, egész életét végigkísérték különböző gyomorpanaszok. Ő maga egy sósvíz-ivási versenyt okolt, amit egy jógamesterrel folytatott, de a rengeteg, rendkívül kemény edzés sokkal valószínűbb kiváltó ok.) Saját kérésére hazaszállították. Noha fizikailag nem volt képes többé vezetni a gyakorlásokat, a dozsóból kiszűrődő hangok alapján pontosan el tudta mondani, mi történik odabenn. A körülötte élők szerint soha nem volt erősebb, mint akkor, teljesen ellazítva magát. Bár teste szinte semmivé lett, olyan nehéz volt, hogy tíz legerősebb tanítványa sem bírta felemelni. Amikor állapota kritikusra fordult, minden jó barátja, tanítványa meglátogatta. Ekkor megadta utolsó instrukcióit:

"Az aikido az egész világ számára van. Sohase gyakoroljátok öncélúan, mindig csak a másik emberért." 1969. április 26-án kora reggel a 86 éves mester megfogta fia, Kissomaru kezét és elmosolyodott. "Vigyázz a dolgokra!" - mondta és meghalt. Két hónappal késôbb követte őt hű felesége, Hacu.

Hamvait a tanabei családi templomban helyezték örök nyugalomba. Emlékére minden évben emlékszertartásra kerül sor az ivamai Aiki szentélyben.


Az életrajz Kósa Tibor - Gáspár László: Aikido - Út a test és lélek harmóniájához című könyve alapján készült Gáspár László hozzájárulásával.

Vissza az oldal tetejére